Következzen egy rövidke szösszenet Obermayer László horgásztársam tollából, ami olvasása közben szinte mi is ott ülünk vele a parton… (Gábris Fishing)
Volt régen pár csodálatosan eredményes és zavartalan horgászévem, amikből mind a mai napig táplálkozik a nyugalomra vágyó énem. Erre manapság, sőt, jó pár éve nagy szükségem is van, mert alig jutok vízpartra, és ha valamilyen véletlen folytán sikerül is megoldani, a legkisebb mértékben sem nyugodt az egész napi rohanás, a relaxálás reményében.
Az említett évek legjobb pecájának, sőt mondhatom, hogy életem horgászati filozófiájának, esszenciájának, mondhatni kinyilatkoztatásának tekinthető horgászat tizenéve január másodikán este, mínusz tizenöt fokkal kezdődött.
Meg anyám sopánkodásával, hogy „jajjmegfogszfagyni, nemvagynormális, nemennyélle”. Azt már sokkal korábban megvilágította pár elkapott hatalmas, nagy vihar, vihar után maradt sártenger, hogy azért járok ilyenkor; mikor a normális ember a feszület előtt könyörög bocsánatért a haragos úrnak, hogy megkegyelmezzen neki; mert egyrészt imádom nézni, hallgatni e haragot, másrészt végre nincs még egy hülye, aki megzavarná az idillemet.
Nincs keresztbe dobálás, nincs ordítozás, Istent amúgy is nehéz lenne túlkiabálni, nincs szúnyog, és a szúnyognál is gyötrőbb társaság: nincs ember a környéken sem.
Úgy gondoltam hát, hogy a mínuszok, az este, az újévi másnaposság, a kényelem semmiképp nem elhanyagolható lusta melege majdcsak otthon tartja a jónépet most is.
Jóanyám megfőzött gyorsan nekem némi forraltborokat, beöltöztem michelin-babának, előkotortam a vödör legtávolabbi sarkában didergő kishalnépséget, bedobáltam a sárga Waginaerr ledöntött hátsóüléseire, a csomagtartóban lakó (velem együtt sokszor) horgászcuccom mellé mindent és a nyakába csaptam az ostorral a sokak által meg nem értett japánnak. Érzelemmentesen tűrte a fagyos körülményeket, mire pár kilométer után ráfordultam az autót próbáló, horgászválogató téeszföldútra, már kezdett folyni a veríték a halántékomon a bemelegedett utastérben. Senkit nem láttam autózni a faluban, kezdtem örülni, hogy egyedül leszek.
A sziklákká fagyott sárkupacokon lassan, ide-oda billegve, meg-megdöccenve haladtamban a fényszóró le-, s fel cikázott a csodás jégvilágban, csak úgy szikrázott a levegő a messzi villogó fénypászmáktól.
Útközben láttam, hogy peca nem lesz, mert mindenhol be volt fagyva a kedvenc csatornám, de úgy voltam vele, most már lemegyek csak azért is, legalább a bor ne legyen madárlátta.
Tizenöt perc holdutazás után leértem a zsiliphez, ami sok szép halat adott, most is kedvezett nekem: a lassan csordogáló víz nem hagyott befagyni az alsó oldalon egy kis részt, egy négyzetméternyi szabad, jégmentes terület fogadott.
Általában félreállok, de most megálltam pont felette, hogy legyen minek nekidönteni a hátamat várakozás közben.
Bedobtam két szerelést, és a téli vízben csodálatosan kirajzolódott a csatorna feneke, megerősítve a betliérzést bennem. Minél inkább elcsendesültem bedobás után, annál inkább megmutatta magát a csoda.
A zsiliptől két kilométernyire télen jól láthatóan vezet az 51-es főút, de most senki, az égadta egyvilágon senki nem járt arra. A mellettem elterülő földeken sem folyt gazdálkodás, nem zúgott a szivattyú, nem zörgött eke, nem kerepeltek a traktorok.
A kiszáradt nád sem zizegett, nem csiviteltek a fészkeken a madarak, nem röhögtek rajtam a hangosan csámcsogó vidrák, nem kuruttyoltak teljes hangerőn a békák, nem futkosott a kukoricalopó pocok és végre nem zsinnyegtek a szúnyogok.
A fejlámpa fényénél csodáltam a táncoló, szilánkokká fagyott levegőrészecskéket, amik egyre jobban lefagyasztották minden végtagom, pedig igencsak kenegettem magam belülről a forraltborral.
Teljes csönd volt. Hallottam a szívdobbanásom, a fészkelődés közben a hátam mögött megnyikorduló kasztnit, egyedül, csak mintha a varázsporrá fagyott levegő csilingelt volna. Csodálatosan éreztem magam, de lábujjaim már jelezték, hogy nem maradunk sokáig.
Kiélveztem az utolsó fél órát Isten jeges leheletét imádva, aztán összepakoltam, visszaengedtem a kishalakat, bepakoltam és hallgattam még öt percig a szikrázó csendet, amivel megajándékozott a természet ősanya.
Életem legszebb, legboldogabb három órája volt.
Obermayer László